Jó szívvel, lélekkel – Hogyan látja a magyar temetkezés helyzetét a szakma doyenje?

Vissza

Dr. Ladocsy Géza csaknem négy évtizede dolgozik a területen. A közgazdász doktori végzettséggel rendelkező szakember 1978-ban került először kapcsolatba hivatásával, amikor a Győr-Moson-Sopron Megyei Temetkezési Vállalatnál lett gazdasági igazgató-helyettes. A cég a rendszerváltáskor Győr-Moson-Sopron Megyei Önkormányzati Temetkezési Vállalattá, 1995-ben Jószív Temetkezési Kft. névvel gazdasági társasággá alakult át. A kft-nek megalapítása óta ügyvezető igazgatója. Kezdeményezésére még ebben az évben újra szerveződött az elmúlt században is már nagy hagyománnyal rendelkező, az 1948-as államosítása előtt 64 ezer taggal bíró, kegyeleti elő-takarékossági rendszer „Jószív" Temetkezési Önsegélyező Pénztár néven, melynek azóta is elnöke. Az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestületnek 1995-től tagja, 2002 és 2006 között elnökhelyettese. Jelenleg alelnöke. A temetkezési szakma doyenje 2016-ban tölti be 80 életévét. 

Kerekes Sándor: Hozott-e meglepetést a 2015-ös év a szakma nagy öregjének?

Ladocsy Géza: A cég szempontjából az eredményeket nézve azt kell, hogy mondjam, hogy üzleti terveinket teljesítve jó évet zár a Jószív Temetkezési Kft. A temetkezési szakma szempontjából viszont már nem ilyen egyértelmű a kép. Sajnos több olyan kérdés változatlanul megoldásra vár, amelyről azt gondoltam, hogy végre sikerül megnyugtatóan rendezni.

Kerekes Sándor: Melyek ezek?

Ladocsy Géza: Az első, amely nem csak minket érint, hanem országos jelenség a telephelyek és székhelyek illetve a járási hivatalok viszonyának rendezése. Például. Megyénkben az a helyzet, hogy a temetkezési vállalkozások jelentős részének a székhelye nem Győrben van, telephelyeik egy része a Cégbíróságon nincs bejegyezve. Vagyis itt szolgáltat, de például Budapesten van a központja. Érdekes … Innentől kezdve a Járási Hivatal viszont ezeket nem nagyon keresi, pedig a szabályszerű működést, kellene a telephely engedélyét ennek a hatóságnak kellene ellenőrizni. Szerintem jogos a felvetés, hogy az ilyen telephelyeket székhelytől függetlenül kellene megtalálni és a törvényességi felügyeletet ellátni. Ehhez képest mit tapasztalunk? Ezek a temetkezési vállalkozások ezt a „kiskaput” kihasználva kibújnak minden felelősség alól. Ügyeskedésükkel, gyakran etikátlan szolgáltatásaikkal a tisztességesen, törvényesen működő cégek hírnevét is rontva okoznak helyrehozhatatlan károkat a temetkezés társadalmi megítélését illetően. Meg kell említenem a feketefoglalkoztatás kérdését is. Sajnos vannak olyan temetkezési vállalkozók, akik minimálbéren legfeljebb 2 vagy 4 órában jelentik be az alkalmazottaik egy részét. Közben pedig - milyen furcsa ellentmondás - kivétel nélkül mindegyik azt hirdeti a sajtóban, hogy 24 órás szolgálatot ad. Ki ellenőrzi, hogy ez hogyan lehetséges? Senki. Ha véletlenül megbírságolják, akkor pedig nevetve fizeti ki a többszázezres büntetést is, mert egy hónap alatt többet keres azzal, ha nem fizeti meg a közterheket, a járandóságokat az alkalmazottai után. Ez nagyon elszomorító.

Kerekes Sándor: Már 2010-ben lehetett arról nyilatkozatot olvasni, hogy az 1999. évi XLIII. törvény nem életszerűen szabályozza a hamvak elhelyezését. A jogszabály megszületésekor mégis alig akadt arra példa, hogy a hozzátartozó hazavitte volna az elhunyt hamvait. Mára drámaian megváltozott a helyzet.

Ladocsy Géza: Igen, az urnák hazavitelének elterjedése és a hamvasztás előtti testtől való búcsúzás hiánya néhány év alatt a több évszázados magyar temetkezési kultúra egyik vadhajtását eredményezte. A magyar lakosság rossz beidegződését pedig nagyon nehezen és nagyon lassan tudja a szakma, például az OTEI befolyásolni.
Kezdem az utóbbival. Hiába mutatunk rá arra, hogy sem a szomszédos országokban, sem Nyugat-Európában nincs precedens, hogy a gyászolók ne a testtől búcsúznának, addig a helyzet nem fog változni, amíg nyíltan és széles körben nem tudunk erről társadalmi párbeszédet folytatni. Az országos médiában például tabutémának számít. Pedig kegyeleti és egyházi szakemberek, pszichológusok is elmondanák a véleményüket arról, hogy a halottól, mint személytől akkor kellene búcsút vennünk, amikor még ott van a test. Ellenkező esetben, amikor az urnában már csak a hamvak vannak az igazi búcsúzás személytelen lesz és a hozzátartozóknak jóval hosszabb ideig tart a gyász feldolgozása. Ezért örültem annak, hogy Esztergomban az első „Állam, Egyház, Temetkezés” konferencián a katolikus és a protestáns egyház vezetői is a temetkezési szakma véleménye, vagyis az Európában bevett gyakorlat mellett foglaltak állást.

Többször vádolnak meg alaptalanul minket, hogy ez csak azért fontos nekünk, mert így még a ravatalozáshoz használt koporsó ára nagyobb haszonnal kecsegtet. Ez nem igaz. A temetkezési kellékeket gyártó faipari cégek már készítenek a követelményeknek megfelelő, árában is elfogadható hamvasztókoporsót. Olyat, amely külsőleg is és a kegyeleti feltételnek is megfelel és a ravatalra is fel lehet tenni, feldíszíthető, a név ráírható, mint a hagyományos temetéseknél használtaknál. A Jószív Temetkezési Kft-nél külön kialakítottunk olyan ajánlatokat, ahol az árban semmilyen különbség nem mutatkozik a hamvasztás előtti testtől való búcsúzás vagy azt nélkülöző hamvasztás utáni szertartás között. Ennek ellenére a hozzátartozók az esetek túlnyomó részében még mindig a hamvaktól vesznek végső búcsút.
A másik probléma az urnák hazavitele. Bár voltak szigorítások ennek szabályozásában, a tapasztalat még mindig azt mutatja, hogy nem sokat javult a helyzet. A törvény szerint ugyanis haza lehet vinni az urnákat és ezt egy hivatalos közokirattal dokumentálni. Ebben nyilatkozni kell, hogy hova teszem az urnát, mivel az a hely a későbbiekben kvázi temetkezési helyként funkcionál. A rokonoknak és ismerősöknek igaz lehetőséget kell biztosítani arra, hogy kegyeletüket leróhassák, sajnos a valóságban ez nem így működik és betartását senki nem ellenőrzi. Legtöbbször az urnák nagy részét visszaviszik a temetőkbe és az urnát a család már meglévő sírjánál titokban elhelyezik. Számos esetben találkozunk az illegális rátemetés nyomaival. Ez még a kisebbik baj. Itt „csak” az alkotmányban is deklarált, emberi méltósághoz való jog sérült, amely a hamvakra is érvényes, vagyis a hamvak nyomon követhetőségét kellene egyértelműen biztosítani. Mi van akkor, mert előfordult már, hogy a hamvak a szemétgyűjtőben kötnek ki…

Kerekes Sándor: Mennyire tud megbirkózni ezekkel a negatív jelenségekkel az OTEI?

Ladocsy Géza: A magyar temetkezési szakmának a legnagyobb gondja ebben a tekintetben az egység hiánya. Hívják azt akár OTEI-nek, akár a tervezett Magyar Temetkezési Testületnek, de integrálni kellene a jelenleg egymás mellett működő egyesületeket. Azt is el kellene érni, hogy a temetkezési piac szereplői mindaddig ne kaphassanak működési engedélyt, amíg be nem lépnek egy ilyen szakmai szervezetbe.  Nincs rá pontos adat, de feltételezhetően a vállalkozások többsége (60-70%-a) nem tagja semmiféle egyesületnek. Hogy kik ezek és mi motiválja kívülmaradásukat ezt a tisztelt olvasóra bízom. Egységes szakmai érdekképviselet mellett teremtődhetne meg  minden törvényi feltétele annak, hogy önszabályozók legyünk, kiszűrjük azokat, akik feketén, a törvényt megkerülve, etikátlanul végeznek temetkezési szolgáltatást. Jó, hogy végre van közös etikai szabályzatunk, csak betartatására - hatáskör híján - vajmi kevés az esélyünk. Az a jövő nagy kérdése, hogy a magyar sajtóban mennyire tudjuk majd megjelentetni az Etikai Bizottság egy-egy elítélő határozatát.

Kerekes Sándor: Ha jól látom kulcskérdésnek tarja a nyilvánosság biztosítását, amely a sajtóval kialakított partneri viszony nélkül elképzelhetetlen.

Ladocsy Géza: Igen, a sajtó nélkül nem megy. Volt arra példa, hogy a temetkezési számla kapcsán felajánlottam: hajlandó vagyok részletes elemzést adni arról, hogy mindenki számára könnyen ellenőrizhető módon milyen költségekből, milyen tételekből áll össze ma egy temetés és ezt megjelenhet a médiában. Egy újságíró jelentkezett mindössze, de végül az a cikk sem jelent meg. Ugyanakkor a külső és belső kommunikációban több jó lépést is tettünk 2015-ben. Újjászületett a honlapunk és nemcsak a botrányos esetek alkalmából tudtunk megjelenni a magyar médiában. Persze az, hogy mi haladja meg az újságírók ingerküszöbét még most sem könnyű eltalálni.

Kerekes Sándor: Mit hoz a jövő? Milyen elvárásai vannak?

Ladocsy Géza: Akárkivel beszélek, azt érzékelem, hogy a szakmán belül mindenki panaszkodik. A legjobb példa erre a temetőüzemeltető és csak temetkezést végző cégek közötti ellentét. Én ezt szakmai zsargonnal „törésvonalnak” nevezném. A helyzet életszerűtlenségét egy példával lehet alátámasztani. A temetők üzemeltetésének tévesen meghatározott feladatköre miatt fordulhat elő a következő helyzet. Reggel bemegy a temetőüzemeltető a temetőbe dolgozni, gereblyéz, utat takarít, sír ás. Tizenhárom órakor, pedig ha van egy temetés, kénytelen a szertartáshoz méltóan átöltözni, megborotválkozni, mert akkor már ravataloznia kell … Véleményem szerint ez morbid és szakszerűtlen! Figyelembe kellene venni a szabályalkotóknak, hogy temetést a hozzátartozók a temetkezési vállalkozásnál és nem a temető üzemeltetőnél rendelték meg.  Pedig még ezt a gordiuszi csomót is át lehetne vágni! Figyelembe venni az alapvető rendezési elvet, miszerint a temetkezés a versenyszférába tartozik, és mint ilyennek nem lehet feladata, hogy nyereségből temetőüzemeltetést finanszírozzon. A temetőüzemeltetés működési feltételeinek biztosítása pedig a tulajdonos önkormányzat vagy egyház feladata. Ha egy temetkezési cég temetőt kíván üzemeltetni, akkor alapítson egy nonprofit szervezetet és egyértelműen határolja el a működés bevételeit, illetve költségeit.  Persze kérdés, hogy egy nonprofit szervezet miből tudna finanszírozni egy több 10 millió forintot érő szertartáskocsit? Ezeket a furcsa ellentmondásokat kellene megszűntetni, és a két tevékenységet egyértelműen elhatárolni, illetve ketté választani. Erre egyébként valamennyi jelenleg működő szakmai szervezetnél meg van az igény, illetve egyetértés. A két tevékenység szétválasztásával számtalan – a temetkezési cégek által sérelmezett – üzemeltetési visszaélés lenne megszűntethető.
Szerencsére egyre többen belátják: ma már nem elég panaszkodni, mert a magyar temetkezést elsősorban nekünk kell rendbe tenni és ezt a saját házunk táján kell kezdeni.  Mutasson mindenki jó példát! Legyen a számlázás áttekinthető, az alkalmazottak teljes munkaidőben legyenek foglalkoztatva, mint a hozzánk hasonló, szerencsére egyre több cégnél. És a sok probléma ellenére szeresse a szakmáját, hivatását. Azt kívánom, hogy minél több kollégám mondhassa el majd azt magáról, amit jómagam: hálás vagyok a sorsnak, hogy közel négy évtizedet tölthettem el a kegyeleti szakmában és most is aktívan dolgozhatok a magyar kegyeleti kultúráért!